Mindannyian ismerjük ezt az érzést, a pillanatot, amikor feltöltünk valamit – egy képet, egy gondolatot, egy darabot magunkból – és utána várunk.
Nem mindig tudatosan. Nem mindig türelmetlenül. De várunk. A kis visszajelzésekre. A szívekre. A lájkokra.
A számokra, amelyek halkan, mégis könyörtelenül mérik, mennyire voltunk érdekesek, szerethetők, figyelemre méltók. Mert ma az elismerés gyakran nem szavakban érkezik, hanem kattintásokban. Minél több a reakció, annál hangosabbnak érezzük a tapsot.
Minél nagyobb a szám, annál biztosabbnak tűnik, hogy számítunk. És közben észre sem vesszük, hogy lassan ehhez hangoljuk magunkat. Mit mutassunk. Mennyit mutassunk. Hogyan mutassuk. De van egy kérdés, amely ritkán jelenik meg a képernyőn:
Mi történik, amikor lemerül a telefon? Amikor eltűnik a fény. Amikor offline leszünk.
Amikor nincs kijelző, nincs reakció, nincs digitális taps.
Ott maradunk a csenddel. A valódi térrel. Önmagunkkal.
És akkor derül ki, hogy a pillanat valóban a miénk volt-e – vagy csak kölcsönadtuk a világnak?
