A Szfinx nem dönt, nem beszél.
Csak néz, de mindenki mást lát benne.
A vonások egyszerre nőiek és férfiasak — mintha a határok elmosódtak volna, és csak az energia maradt volna meg.
A kettősség nem kérdés, hanem állapot.
Az ismerős és az idegen egyszerre néz vissza ránk.
A színek és a formák nem díszítenek, hanem elrejtenek.
A Szfinx nem megfejthető.
Csak jelen van.
Ott ül a csend közepén, mintha sosem mozdult volna.
Az arca egyszerre vonz és taszít — mint az igazság, amit már tudunk, de nem merünk kimondani.
Csak figyel, ahogy mi próbálunk értelmet adni neki, de talán nem is igényel magyarázatot.
A Szfinx nem a múltból jön, és nem a jövőbe néz.
Ő a pillanat, amikor a létezés egyszerre lesz idegen és ismerős.
És ha elég sokáig nézed, lassan rájössz, ő egy tükörkép. Mindannyiunknak.
