A naplemente arany fénye csillan a hajótest krómperemén.
A fedélzeten egy páva áll, elegáns, ragyogó, minden tollán egy-egy reflektorfény tükröződik, pezsgőt kortyol. Mellette egy viziló, apró, zöld szemű, de öltönyös, és úgy tartja a kávét, mint egy koronát.
Nevetnek. Halk zene szól. A hajó lassan úszik a vízen.
A háttérben azonban valami nem stimmel.
A víz túl sötét, a hullámok iránya nem egyezik a széllel. Egy olyan tengeren vannak ahol a sodródás lett a stratégia, ahol a siker nem irány, csak díszlet, és ahol a fedélzet fénye elvakítja azokat, akik még hisznek a horizontban.
A víz halk, mintha figyelne.
A hajó halad, de nem előre — csak körbe.
És minden kör végén újra elhangzik a mondat:
"A hullámban bízunk."
A víziló nem néz a vízre. A páva sem. Csak vannak, mint akik már elhitték, hogy a hajó örökké úszni fog. De valójában nincs már kapitány. Csak az utasok..
A hullám tovább viszi őket — pontosan addig, amíg a rendszer bírja.
